2018.03.15
Tisztelt megemlékező közösség, hölgyeim és uraim!
Tegnap este utaztam haza Bukarestből, és amikor a csíki falvakba érkeztem, büszkeség töltött el, az éreztem, magyarnak lenni jó. Ugyanezt éreztem, ma reggel is, amikor a kisfiamat vittem napközibe. Büszkeség töltött el, mert a székely házakra kirakott zászlókat, a gyerekek blúzára, ingére kitűzött kokárdákat látva szinte ki tudtam tapintani a szabadság szellemét, amint az átitatja székelyföldi, erdélyi világunkat.
Nincsen olyan magyar ember, akinek március 15 hallatán nem áll el egy pillanatra a lélegzete, és nem tölti el büszkeség amiatt, hogy milyen jó magyarnak lenni. Ez az a nap, amikor bárhol is vagyunk a világon, néhány órára, vagy akár csak néhány percre kiszakadunk a mindennapok hajszájából, és eszünkbe jut, hogy mi bizony magyarok vagyunk. Egy olyan nemzethez tartozunk, amely 170 évvel ezelőtt összefogott egy közös cél, a szabadság érdekében, és bebizonyította, hogy egy kis nemzet is képes elérni korszakalkotó változásokat, ha hisz a saját akaratában. 1848-ban egész Európa ránk figyelt.
Évről évre kitűzzük hát a nemzeti színű kokárdát, és március idusán összegyűlünk emlékezni és ünnepelni országszerte a magyarlakta településeken, így itt, Tusnádfürdőn is.
Ugyanazt ünnepeljük, ugyanarra emlékezünk, de a ránk hagyott hagyatékból mindig azokat a támpontokat jelenítjük meg, amelyek a közösségünket a jelenben erősítik.
Március 15 sokarcú ünnep. De a lényege egy: magyarságunk szabadságának ünnepe. Annak a szabadságnak, amely legalább annyira sokarcú, mint maga az ünnep. Az élet által teremtett helyzetekben mindig másképp és másképp nyilvánul meg. 1848-ban a fiatalok elszántságában, bátorságában, lendületében, közösség iránti elkötelezettségében mutatkozott meg. Meg persze, annak a székelynek a találékonyságában – és itt Gábor Áronra gondolok - aki kitalálta, hogyan lehet ágyút önteni. És természetesen azoknak a székely falvaknak az összefogásában, amelyek odaadták a harangjaikat ágyúércnek. 170 évvel ezelőtt a magyarok és a székelyek tudták, aki győzni akar, annak bátornak kell lennie. Tudták, nem várhatják, hogy mások harcoljanak az érdekeinkért. Tudták, hogy összefogás hiányában elveszünk. Maguk álltak ki, maguk vitték győzelemre a forradalmat.
„Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent, és munkálkodhass a jövőn.” – mondja Széchenyi István.
Hölgyeim és uraim! 2018-ban mi, kisebbségben élő magyarok ismét kaptunk egy történelmi lehetőséget, esélyt. Ez a március 15-dike nem csak az emlékezés, hanem a cselekvés pillanata is. Nyolc hónappal ezelőtt azt mondtuk, közösségünk jogait európai szinten is védeni kell. Az Európai Unióban 50 millió olyan személy él, aki valamely őshonos nemzeti kisebbséghez tartozik. Jogaik szülőföldjükön különböző mértékben biztosítottak, ezt mi, erdélyi, székelyföldi, csíki magyarok a saját bőrünkön tapasztaljuk. Mindannyian tudjuk, hogy míg egyes uniós tagállamokban a kisebbségek nyelvét és kultúráját az országot erősítő értékként kezelik, máshol a kisebbségek mielőbbi beolvasztását szeretnék. Egy európai szintű, a tagállamokra nézve kötelező kisebbségvédelmi rendszer egységesítené a jogvédelmet, és javítana a nemzeti kisebbségek helyzetén. A Minority SafePack elnevezésű polgári kezdeményezést azért nyújtottuk tehát be, hogy végre európai védelmet szerezzünk jogainknak. Magyarán azt szeretnénk, hogy az Európai Unió szabályozza egységesen, hogy a tagállamok hogyan viszonyuljanak a kisebbségekhez, kezeljék azokat értékként, hagyjanak fel a beolvasztási kísérletekkel, ne korlátozzák az anyanyelv- és szimbólumhasználatot. Ehhez gyűjtjük immár nyolc hónapja az aláírásokat. Bizonyára Önöket is megkeresték már önkéntesek, önkormányzati képviselők, kollégák.
Itthon, Erdélyben eddig 264.000 aláírás gyűlt, Európa-szerte pedig összesen 837 ezren támogattuk ezt a fontos kezdeményezést. Nagyon közel állunk a célhoz, az egymillió aláíráshoz. De most nem dőlhetünk hátra, nem bízhatjuk a sikert sem másra, sem a véletlenre. Április 3-ig össze kell gyűlnie az egymillió aláírásnak, különben a kezdeményezést nem tudjuk sikerre vinni.
Hölgyeim és uraim! Ma nem fegyverrel kell harcolnunk a jogainkért és a szabadságunkért, mint 1848-ban, de legalább akkora összefogásra van szükség. Ezért azt gondolom, hogy nem elég emlékezni ezen a szép napon. Az őseink példájából tanulnunk kell, fel kell nőnünk az általuk felállított mércéhez. Cselekednünk kell. Nem vallhatunk kudarcot, nem mulaszthatunk el egy történelmi lehetőséget. Ha ezt tesszük, akkor az emlékezésünk, a koszorúink, a szépen elmondott versek üres szavakká válnak. Mutassuk meg Brüsszelnek, mutassuk meg Bukarestnek, hogy az 1848-as szabadságharcosokhoz hasonlóan tudjuk, mit akarunk, és ugyanúgy ki tudunk állni saját magunkért, közösségünk jogaiért, mint ők. Legyen 2018. március 15. az erdélyi magyarok európai szabadságharcának ideje!
Március 15 azt üzeni, hogy az igazságért és a szabadságért vívott harcokban nem lehet elbukni. Az igazak győznek. Így van rend a dolgok mélyén. És ott, ahol a dolgok mélyén rend van, százezrek, milliók bizonyosodnak meg róla: ha ismerjük a múltat, a tegnapot, akkor megérthetjük és szerethetjük a jelenkort, és ami a legfontosabb, nem félünk a holnaptól.
Kívánok mindenkinek szép ünnepet, és azt, hogy merjünk nagyok lenni, összefogni és cselekedni!
<< Vissza
