2016. március 15 - ünnepi beszéd

Tisztelt ünneplő közönség, hölgyeim és uraim!

Március van. Tavasz. A megújulás, a felfrissülés időszaka. Milyen szerencsések vagyunk mi magyarok, hiszen legfelemelőbb ünnepünk pontosan erre az időszakra esik. Szerintem nem véletlen. Nem véletlen, hogy 168 évvel ezelőtt pont tavasszal fogott össze néhány, élete tavaszát megélő fiatal, és robbantott ki egy forradalmat. Egy forradalmat, amely fölött Európa egésze csak ámult és bámult. Egy forradalmat, amely miatt minden tekintet ránk szegeződött. Egy forradalmat, amely előtt fejet hajtottak akkor a népek és a

nemzetek, és fejet hajtanak ma is. Egy forradalmat, amelyet csak csellel, árulással tudtak leverni. Egy forradalmat, amely esetében nem a győztesre, hanem a legyőzöttre emlékeznek a történelemkönyvek. Egy forradalmat, amelyre végtelenül büszkék vagyunk, és amelynek gondolata mindig erőt ad népünknek. Évről évre összegyűlünk tehát ilyenkor tavasszal emlékezni a hős korra, és a természettel egyidőben megújul a lelkünk is, bátorságot, erőt merítünk mindennapi küzdelmeinkhez.

Hölgyeim és uraim! Furcsa időket élünk. Az első tavaszi napsugarakat már februárban megtapasztaltuk, pedig Csíkra ez nem jellemző. Községháza feliratokat kell eltávolítanunk. Közéleti szereplőinket az igazságszolgáltatás címszava alatt hurcolják meg. Fiataljaink nem találják itthon a helyüket, és külföldre mennek dolgozni. A családok nem mernek gyerekeket vállalni. Elvitathatatlan érdemekért kapott érdemrendeket vonnak vissza. Bürokrácia vagy munkahelyi mulasztás miatt fiatal életek vesznek oda. Az emberek nem érzik magukat biztonságban, valahogyan, valahol bizony odavesztek a biztonságos mindennapok. És újra felülötte magát köztünk egy igen-igen ismerős érzés: a félelem.A mai ünnepségre készülődve sokat gondolkodtam. Mit tud a mai csíki embernek üzenni 1848. március 15-e? Tud-e egyáltalán valamit mondani, vagy a mindennapok gondjai annyira maguk alá temetnek, hogy már ünnepelni, emlékezni sem tudunk? Már azokat a pillanatokat sem tudjuk észrevenni, amelyek vitathatatlanul összekovácsolnak minket, magyarokat, és amelyekre kötelességünk büszkének lenni? Azon gondolkodtam, vajon milyenek lehettek azok mindennapjai, akik annak idején kirobbantották a forradalmat és szabadságharcot? Nem hiszem, hogy jobb volt nekik, mint a mai embereknek, sőt. Akkor is volt szegénység, akkor is volt elnyomás, jogtiprás, igazságtalanság, előfordultak emberi tévedésekből vagy akár hivatalnoki hibából bekövetkező buta halálok, akkoriban is elmentek a fiatalok külföldre – gondoljunk csak Jókai Egy magyar nábob című regényére, amelyben a magyar fiatalok Párizsban töltik mindennapjaikat. Valami mégis más volt. Egészen más. Mi volt az? A közösségi öntudat, a közéleti szerepvállalás, az összefogás, a kezdeményezőkészség, a bátorság, az erő!

Hölgyeim és Uraim, vajon mi lett volna akkor, ha Petőfi, Jókai, Kossuth, Landerer, Széchenyi, Gábor Áron, Deák Ferenc és társaik azt mondták volna, hogy megvan a maguk baja, nincsen energiájuk és idejük a közzel foglalkozni? Mi lett volna, ha azok a fiatalok, akik meghaltak a szabadságért, azt mondják, ugyan, minek harcolni, az kockázattal jár, és ők még élni akarnak? Ha az aradi tizenhárom vértanú közül valaki kijelentette volna, hogy neki fontosabb a saját egyéni élete, mint a haza?

1848-ban az emberek a nagy közös célt, a magyar nép szabadságát önálló, egyéni érdekeik elé tudták helyezni. A ma embere sajnos erre csak ritkán képes, nagyon ritkán. Ma az egyéni érdekek, az egyéni boldogulás vezérli mindennapjainkat, és a félelem. Még ünnepelni, emlékezni is évről évre kevesebben gyűlünk össze.

Hölgyeim és Uraim! Sokan szidnak minket, közéleti szereplőket. Tavaly ősszel, amikor megtörtén Bukarestben a tragédia, amely sok fiatal értelmetlen halálát okozta, úgy tűnt változhat a rendszer. Én is örültem. Emiatt pedig támadtak, mondván, hogy 2005 óta politikusként dolgozom, így én is a rendszer részese voltam és vagyok. Igen, azé a rendszeré, amelyet sokszor szidunk, amely miatt bizonytalanok a mindennapjaink. És higgyék el, senkit sem dühít ez jobban, mint engem! Mert azon vagyok, azért dolgozom, hogy a dolgok megváltozzanak. Állandóan feszegetem a határokat, a legjobb tudásom és hitem szerint küzdök, harcolok. De feszegessük a határokat mindannyian, feszegesse a határokat más is. Azért, hogy a fiatalok itthon maradjanak, azért, hogy használhassuk anyanyelvünket, azért, hogy élhetőbb életünk legyen, és még sorolhatnám. Persze, számon is kell engem kérni, hiszen önök bíztak meg a feladattal, és joguk van jelezni, ha nem elégedettek a munkával, amit végzek, ezt mindig mondom. De most nem föltétlen

ezért tértem erre ki. Hanem azért, mert az egyéni érdekek, az individualizmus érájában egyre kevesebben vállalnak közéleti szerepet. És ennek sajnos vagy az érdektelenség vagy a félelem az oka. Sokan érdektelenek, csak az egyéni bajaikat tudják szem előtt tartani. Sokan mások pedig félnek, hogy ha közéleti szerepet vállalnak, akkor jó esetben nagyító alá kerül az életük, rossz esetben pedig meghurcolhatják, napjainkban akár be is zárhatják, még ha csak időre, órára is. Így inkább a háttérben maradnak. Na, de nézzünk tükörbe hölgyeim és uraim, áldozatvállalás hiányában egy nép, egy nemzet sem haladt előre!

A napokban Hajdú Áron barátom megajándékozott egy könyvvel. Köszönöm neki. Egy új világ nyílt meg előttem. Hajdú-Farkas Zoltán foglalta könyvbe, egy dokumentum film készítése kapcsán, társnemzetünk, az erdélyi szászok 800 éves történelmének gyakorlatilag egy pillanat alatt megtörtént felszámolását. Ez a könyv az ÁRULÁSRÓl szól. Oldalakon át tárja elénk, sziporkázó képekben, pörgő ritmusban a múlt század negyvenes-ötvenes éveinek drámáját, 1990 és 1991 másodperceknek tűnő nyolc hónapját, amialatt a diktatúrából felszabadult Romániából eltűntek a szászok, illetve napjaink értemezéseit, magyarázkodásait. Vajon elárulta magát az a szász család, aki elhagyta a földet, amelyet ősei évszázadokon át műveltek? A könyv ezeket a kérdéseket boncolgatja. Az egyértelmű válaszok talán elmaradnak, ellenben világos képet rajzol a közösségi lét, az egymásra való támaszkodás felszámolásáról. Társnemzetünk akkor adta fel a 800 évét, amikor megijedt, hogy nem tud az új, szabad világban szülőföldjén szász közösségként tovább létezni. Ha a szomszéd megy, én is megyek elv alapján nyomaveszett közel ezer évnyi történelemnek. Csak a könyvek hasábjain látjuk viszont.

Hölgyeim és Uraim! 1848-ban ez sem történhetett volna meg. 168 évvel ezelőtt március idusán azért sikerült valami korszakalkotót véghezvinni, mert az emberekben volt merészség. Gondolkodás nélkül mentek harcba a hazáért, a megmaradásért a jobb életért, a szabadságért. Gondolkodás nélkül helyezték a közösség érdekét mindenek elé. Felülkerekedtek nézetkülönbségeiken - gondoljunk csak Széchenyire és Kossuthra, akiknek elképzelései homlokegyenest ellentétesek voltak - összefogtak, és mindenki egyért küzdött. Ebben kell példát venni róluk. Nekem is, a kollégáimnak is, önöknek is.

A szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem.

Ezzel a gondolattal kívánok mindenkinek szép ünnepet, megújulást, erőt, lendületet.